Get Adobe Flash player

Slatinka kutatása

 

A XVII. századi felvidéki jobbágyságot a földesúri elnyomás, a szabad költözködési jogok korlátozása és a század végén az erőszakos rekatolizáció jellemezte. Magyarország északi részét, a zömében szlovákok lakta megyéket, a magas népesség és a termőföld hiánya terhelte, viszont a jobbágyok kötelességei állandóan emelkedtek. E területek lakosainak élete és megélhetősége elérte a kritikus pontot. A jobbágyok keresni kezdték a jobb megélhetőséget és a vallási szabadságot biztosító helyeket. Ez okból, költözködéssel vagy meneküléssel földesuraiktól, új otthont kerestek. Az északi országrészeken a török távozása után nagy területek álltak parlagon, Pest megyétől az Alföldig, melyek vonzották letelepedésre a szlovák jobbágyokat is.

Az első vándorló jobbágyok már a XVII. század végén és a XVIII. század elején Nógrád megyében telepedtek le, majd a helyi lakosokkal együtt elhagyták ezt a megyét is, és dél felé vették az irányt.  Az Alföldre vezető úton, mely a szabadságba és kenyérhez vezetett, jó életfeltételeket találtak már Pest megyében, ahol főleg a déli részeken, a török távozása után oly nagy földek hevertek megműveletlenül, hogy minden család annyi földet foglalhatott, amennyit meg tudott saját erővel művelni. A szabad területek benépesítése kétféle képen történt. Vagy  szökött jobbágyok voltak a telepesek, vagy pedig a földesurak szervezték meg az újra telepítést. Például az 1720-as Nógrád megyei szökött jobbágyok számba vevésekor 5 000 jobbágy családtagot említenek, akik elmenekültek az uraiktól. A szervezett áttelepülés pedig a telepesek csoportjával megkötött telepes szerződések alapján történt. A bevándorlás 1,5 évszázadon keresztül folytatódott, az északi megyékből Nógrád és Pest megyén keresztül a Nagyalföldre és a Déli Alföldre. A vándorlás Békéscsabára északról Nógrád megyén keresztül Balassagyarmat- Pest- Aszód- Pilis- Alberti- Békés megye felé zajlott. A. Petrov szerint szlovák telepesek Pest megye 63 községében voltak megtalálhatók, amely az 1773-as évből származó Lexikon szerint, az akkori 181 településnek 35%-a.  Pest megye betelepítése után két szlovák „sziget” található, melyek mint egy koszorú ölelik kőrbe Pest városát. A kisebb a Duna jobb partján található, a Pilisi és az Esztergom megyei községeket foglalja magába. A nagyobbat Kerepesi néven ismerjük és Cinkotától Albertirsáig húzódóan 18 községet foglal magába. Ezekbe a településekbe az első időkben szökött jobbágyok is kerültek, a későbbiekben viszont ők is bekerültek egy-egy nagyobb betelepülő csoportba és telepesi szerződésbe lettek foglalva.

Így történt ez Albertiben is.

Közeledve Alberti, ill. Albertirsa újjátelepülésének 300. évfordulójára, kezembe vettem az eddig ismert és nyomtatásban megjelent monográfiákat. Többször is átolvastam az ide vonatkozó részeket és arra lettem figyelmes, hogy kisebb nagyobb pontatlanságok,  ellentmondások vannak az egyes részek megítélésében.  Ez felkeltette az érdeklődésemet, hogyan lehetne ezeket tisztázni? Számba vettem azokat a főbb szempontokat, amit a helyről jellemzően leírtak: evangélikusok, szlovákok, Zólyom megye északi részéről jöttek, Kis Szalatnya, közel az Ipolyhoz, savanyúvíz, elnéptelenedett, stb.

Megkerestem azokat a helyeket, melyek az előbbi kritériumoknak csak részben is megfeleltek. Összesen öt helység jöhetett szóba. Az első; Zólyom megye északi részén, a Garam partján van Péteri (Predajná). Közelében savanyúvizes források is vannak. Katolikusok lakták, ez már kizáró tényező. A következő Zólyom megye középső részén Kisszalatna és Nagyszalatna (Zvolenská Slatina korábban Vel’ká Slatina) a Szalatna patak partján Zólyomtól keletre. Katolikusok és evangélikusok is lakják. Van savanyúvize is. Viszont nem néptelenedett el a XVII-XVII. században. A közeli Kisszalatna a név szempontjából érdekes, de erről a helyről bővebb információt nem sikerült szereznem. Ma már nem lakott, mert a helyén vízerőművet terveznek. Az utóbbi két településen kizáró tényezőt nem találtam, de mint a későbbiekben látni fogják, megerősítő dokumentumok sem állnak rendelkezésünkre.

A következő a Hont vármegyei Szalatnya (Slatina). Közel van az Ipolyhoz, van savanyúvize, amit egykor palackoztak is. Magyarok lakták és zömmel katolikusok voltak. Ez is kizáró tényező.

Végül, de nem utolsósorban, a Nógrád vármegyei Kis Szalatna (Slatinka), mely közel van az Ipolyhoz, evangélikus szlovákok lakták, volt savanyúvize is, és a XVII. században elnéptelenedett, később pedig újra települt Zolyom, Hont és Nógrád megyei evangélikus szlovákokkal. Feltételezésem szerint ez a hely felelt meg legjobban a már említett feltételeknek. A feltételezést tett követte. Kassík Károly presbiter társammal 2011 márciusában felkerestük a közeli Pôtor községházát, ahol Branislav Laco úr fogadott bennünket, akitől megerősítést vártunk az Alberti ősök ide vonatkozó eredetéről. A beszélgetésen jelen volt  az evangélikus egyházközség lelkésze, Jana Maria Št’astná is.

A polgármester úr szívélyesen fogadott bennünket, megmutatta a község nevezetességeit, megtekintettük az evangélikus templomot és temetőt, majd ellátogattunk a közelben mintegy 2 km-re lévő helyre, amit mi Kis Szalatnyának, ők pedig Slatinkának neveztek.

Polgármester úr elindított egy keskeny ösvényen, ami mára már jelentősen kiszélesedett. Megismertetett egy helytörténészel, Ján Jančoviccal úrral, aki Pôtor történetét dolgozta fel és ebben a munkájában megemlíti, hogy helyi lakosok a XVIII. század elején Szent Máriára és onnan Albertibe települtek.

Ján Jančovic bemutatta családi múzeumát, amely a XIX. századi pôtori evangélikus parasztházat és udvart mutatja be. (fotók)

Ettől kezdve közösen folytattuk a kutatást Albertivel kapcsolatban.

Előkerültek a losonci bíróság jegyzékei, amiben Albertibe szökött jobbágyok nevei is szerepelnek., származási helységnevek és nevek szerint:

Dolné Strháre (Alsóesztergály) – Ján és Ondrej Križan, Michal Mišov, Ján Frčka, Ondrej Križan, Horná Strehová (Felsősztregova) – Pavol Jambrich, Chrt’any (Tóthartyán) – Ondrej Križan, Lehotka, (Köhegy) – Ján Vančo, Štefan Mihál’, Nová Ves (Igló) – Ján Husár, Senné (Szenna) – Martin Križan, Matej Straka, Tomášovce (Balogtamási) – Matej Motoška, Juraj Haršáni, Juraj Janovič, Pôtor (Szentpéteri) – Ondrej Kukel’.  Ezek zömmel Nógrád megyei települések. A losonci bírógág jegyzékeiről készített másolatok a birtokomban vannak A jobbágyszökések az egész országot érintették és nagy mértéket értek el. A szökevények gyakran több települést is kipróbáltak, míg letelepedtek. Az 1715 és 1720 jegyzékekből kitűnik, hogy némely faluban a lakosság háromszor is cserélődött. Gyakori végcéllá vált az Alföld, főképp Békés megye. Haan Lajos (L’udovít Haan) szerint már Alberti betelepülésének első éveiben Békéscsabára távoztak ezek a családok: Aradský, Gallo, Havran, Hric, Hudák, Hulík, Kolarovský, Šesták, Uňatinský. Kutatásaimból az is kederült, hogy a Békéscsabára távozók közül többen születtek Albertin még a letelepülés előtti időben, ami azt bizonyítja, hogy 1711 előtt, ha szórványosan is, de voltak felvidéki szlovák telepesek. Birtokomban van a békéscsabai anyakönyvből fotózott bejegyzés, ami arról tanúskodik, hogy Tomás Kolarovsky 1709-ben született Albertiben és 1785-ben, 76 éves korában halt meg Békéscsabán. További bizonyíték a losonci bíróság 1720-ban kiadott egyik jegyzéke, melyben két jobbágyot említ, Ján Szabo és Juraj Szabo, akik 18 évvel előtte szöktek Albertibe, tehát 1702-ben. Ennek másolata is a tulajdonomban van. Ekkor vált világossá előttem a Szeberényi Gusztáv szuperintendáns 1882. évi vizitáció jegyzőkönyvébe írt adat. Nevezetesen Mocsári Antal leírásából idéz a következőképpen: „1700 esztendő után az ide valói lakosok t.i. Slatyinka lakosai Alberti faluba Pest vármegyébe által költöztek – erről tanuskodik egy 1703-ik évről megőrzött szerződés (az 1703 utolső száma elmosódott, nincs zárva a 9-es felső karikája, ezért feltételezem az 1703-as évszámot, az 1709-et nem tartom valószínűnek, mert javában folyt a Rákóczi Szabandságharc.) az Irsai család Váracskay és Komjáhty más részről Csíbi, Rőth stbbi lakosok között.”

Mocsáry Antal jegyzetei szerint az első telepesek között nagy számban voltak slatinkai szlovák evangélikusok, amely Pôtor község része és egyházilag a szomszédos Dolné Strhárehoz (Alsóesztergály) tartozott. Ján Sirácky történész Albertiról írt munkájában Slatinkát Dolné Strehovához (Alsóeszterga) kapcsolta, ám később talált adatokból bizonyossá vált, hogy a pôtori Slatinkáról van szó.

A legjelentősebb forrásmunka Dobronyovszky Gyula kezéből került ki, aki 1894-1919-ig volt az Alberti Evangélikus egyházközség lelkésze. Ő is ezt a helyet tartja történelmileg helyesnek, aki egyházi forrásokra támaszkodva írta meg az egyháza történetét 1917-ben. Kis eltéréssel megerősíti a történészek által ismertetett adatokat. 1710-ben Váracskay András rátalált Szent Márián egy csoport jobbágyra, akik földbe vájt kunyhókban laktak, köztük voltak Dolné Strháre – Slatinkából: Ján Králik, Ján Demikát, Michal Ďurica és családjaik.

Végső soron az áttelepülés 1711-ben valósult meg. Vezetőik voltak: Pavel Havran (Havran Pál) Uhorské (Ipolymagyari) faluból, Nógrád megyéből, továbbá Juraj Čáni (Csányi György), és Michal Tkač (Takács Mihály). Papjuk Bedrich Claudini (Claudinyi Frigyes) volt. Az első istentiszteletet megérkezésükkor, 1711 szept. 29-én, Szent Mihály napján tartották.

A volt falu, Slatinka, amely a Pôtortól nyugatra található, már 1271-ben létezett. 1554 és 1593 között a falut a törökök uralták, majd a XVII. század első felében a falu teljesen elpusztult. 1685-től a falut, amely Balassi Pál birtokában volt, benépesítik a Zólyom, Hont és Nógrád megyei evangélikusok. Többen a későbbiekben távoztak Balassi uradalmáról Heves, majd Pest megyébe . A slatinkaiak költözésekor egyházilag Dolné Strhárehoz (Alsóesztergály) tartoztak, mivel a szentpéteri (pôtori) gyülekezethez 4  nagyobb, távolabbi gyülekezet tartozott. A lepusztult település ezután már csak mint gazdasági udvar szolgált Balassaiaknak, akik később eladták Karola de Motte nemesi családnak. 1828-ban csak 6 háza és 64 lakosa volt. A monarchia szétesése után, a földek, kastély, malom és gazdasági épületek, egyik tulajdonosa Pavel Maliarik, volt evangélikus lelkész és a Kékkői járás vezetője lett. A II. világháború után Slatinkán több üzem is működött és ma is a falu ipari részét képezi.

Létezik még egy tényező, amely arra mutat, hogy a helység kutatásában (Slatinka) helyes az út. Alberti 14. lelkésze, Dobronyovszky Gyula, az alberti evangélikusok történetének feldolgozója, baráti kapcsolatban volt a pôtori Frenyo, evangélikus lelkész családdal. 1899-ben, mikor Frenyo Gyula lánya, Aurélia férjhez ment az Ábelovoi evangélikus lelkészhez, Bohuslav Slančíkhoz, Dobronyovszky, mint tanú volt jelen az esküvőjükön. Az anyakönyvi kivonat másolata a birtokomban van.

Összegzés: A Slatinka újratelepülése 1685-ben Hont, Nógrád és Zólyom vármegyékből történt. Ezért említenek egyes források többek között Zólyom megyei ősökrők is. Az, hogy közöttük  Zólyom megyei  Kisszalatna vagy Nagyszalatna lakosai is lehettek, nincs kizárva, de semmiféle történeti dokumentum, bizonyíték nincs rá.

A Nógrád vármegyei Kis Szalatnya (Slatinka), mely Pôtor mellett van, közel az Ipolyhoz (8 km), savanyúvize is volt, szlovákok és evangélikusok lakták, amely a XVII. században elnéptelenedett, majd újratelepült , a fentiekben felsorolt bizonyítékok alapján az Alberti telepesek őshazájának tekinthető.

 

Albertirsa, 2011.08.12.